12.Fejezet

Bocsánat a hosszas szünetért, de örömmel jelentem be, hogy visszatértem. Még mindig sok a tennivalóm, mert nyakamon az iskola, de megpróbálok sűrűbben írni. Ezért, az iskola kezdetével, lesz egy rendszer, hogy milyen gyakran jön új fejezet, ami igazodik az órarendemhez. Ezt még én sem tudom, hogy hogy lesz, de amint beindul a suli, ez a rendszer is életbe lép és kialakulnak a szakköreim is, amihez tudom igazítani. Addig rendszertelenül érkeznek majd a részek. A díjról majd később nyilatkozom. Ennek a fejezetnek a hangulata kicsit passzol az enyémhez, mert most itt is esik az eső. Na ne is szaporítsuk tovább a szót, itt van a következő epizód.:) A zenéről sem feledkeztem meg. A számot Yvonne választotta. Valamennyire azért passzol a fejezethez. Jó olvasást!:)

12.Fejezet
Csepp. Egy hatalmas vízcsepp pottyant a vállamra. Még egy. Ezt millió követi. Fasza. Kutyát sétáltatni jöttem és most fordulhatok is vissza. De nem akarok elmenni. Mi van, ha még itt van a közelben? Meg kell keresnem. Őrült rohangálásba kezdek. Mindenhol csak monoton téglaházak és fák. Mintha körbe-körbe rohangálnék. Egy kanyar jobbra, majd még egy balra. Megtorpanok. Az eső szakad és szegény kiskutyám fáradtan liheg mellettem. Hol vagyok? Azt hiszem eltévedtem. Egyáltalán mit csinálok én itt? Őrültség ez az egész. Nem is ismerem. Nem tudom a nevét, a telefonszámát, hány éves, nem tudok róla semmit. Valószínűleg sohasem találkozunk többé. Mi ütött belém? Nem is értem magam. Nem ilyen vagyok. Ez a sok kérdés, amire magam sem tudom a választ, teljesen megőrjít. Mellékesen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Hogyan jutok haza? Vissza kéne menni a metróhoz. Na de merre van? Fogalmam sincs. Nem emlékszem merről jöttem, csak futottam. Megkérdezek valakit. Végre egy értelmes ötlet. Körbe fordítom a fejem. Aha, persze, jó ötlet, lenne, ha lenne itt valaki. Kihalt az utca. Egyre jobban esik és villámlik is. Nem ártana fedezékbe vonulni. Ott egy kis park, aminek a közepén egy hatalmas platán fa díszeleg. Felségesen nyújtogatja ágait és szinte hívogat, hogy meneküljek óriási lombkoronája alá. Azt hiszem ez megteszi. Átszaladok a kocsi úton, szét sem nézek, hiszen egy autó sem jár erre. A fa alá érünk. Leülök a tövébe és Bodza az ölembe bújik. Fél a vihartól, reszket. Kezd sötétedni. Már csak ez hiányzott. Na, de most azt kéne kitalálni, hogy hogyan jutok haza. A telefon!! Ez az. A mai napon a második értelmes gondolatom. Kiveszem a zsebemből és látom, hogy lemerült. Rohadt jó. Ez még tényleg kellett. Így teljes a nap. Mit csináljak? Nem tudom. Csak ülök és várok. De mire? Hogy elálljon az eső? Hogy hirtelen eszembe jusson, merről jöttem? Hogy jöjjön valaki? Hogy valamilyen csoda folytán feltöltődjön a mobilom? Vagy talán arra, hogy újra lássam Őt, a Lányt. Hülye gondolataim vannak. Telnek a percek így, csendben, gondolataimba merülve, csak az eső egyhangú kopogása hallatszik. Nem tudom mióta vagyok itt, de szerintem már minimum két órája, vagy még több. Nekem ez az idő néhány percnek tűnik. Gyorsan elrepül. Azért mégis csak csinálnom kéne valamit. Nem éjszakázhatok itt. Az lesz a legjobb ha elindulok és majd találkozom valakivel, aki elmondja, hogy merre van a metró. Nagy nehezen felkászálódok. Az eső már egy kicsit alábbhagyott. Csak csepereg. A végtagjaim teljesen elgémberedtek. Nyújtózom egyet és indulás. De merre? Jobbra fordulok. Lassan sétálok végig ezen az elhagyatott utcán. Végignézem az összes házat. Aranyos kis környék ez. Csinos kis családi házak, nagy kertekkel. Ízléses mind. Egyenesre vágott bokrok, padocskák, néhol kényelmes hintaágyak díszelegnek a kertekben. Valami külvárosban vagyok. Nem jártam még erre sohasem. Nem meglepő, hiszen Budapest hatalmas. Tetszik ez a környék. Látom magam ahogy a kertben szalonnát sütök a gyerekeimmel és a feleségemmel, aki nem más, mint Ő. Miket beszélek? Mármint gondolok. Micsoda marhaság. Ki kell vernem a fejemből az efféle gondolatokat. Sétálok tovább. Az egyik ház előtt egy nagy fekete terepjáró áll. Valahogy nem illik bele ebbe a kertvárosi idilli képbe. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de nekem itt valami nagyon gyanús. A kapu tárva nyitva áll, az ablak betörve és két fickó a ház mögül egy tévével közeledik. Most már biztos, hogy egy betörés közepébe csöppentem. Gyorsítok a lépteimen, nehogy észre vegyenek. Az egyik pasas hátrafordul, de szerencsére én már egy fa mögött állok. Az a fickó, amelyik megfordult, közeledik felém. Mármint a fához. A zsebéből előhúz egy pisztolyt. Valamit hátraszól a másiknak. Egyre csak jön és jön. Megáll a fa előtt. Visszafolytom a lélegzetemet is, nehogy eláruljam magam. Megfordul és ezzel egy hatalmas kő esik le a szívemről. Megúsztam. De ebben a pillanatban kiskutyám felmordul....