13.Fejezet

Ez a fejezet szerencsétlen lett, a 13-as szám jelenthet valamit. Nem nagyon tudok mit írni erről. Elég rövid lett. Remélem tetszeni fog.:) A zenét a HIMYM-ből szedtem, megtetszett és valahogy a hangzása passzol a fejezethez. El tudom képzelni, hogy miközben ez a fejezet játszódik, ez menjen alatta.:D Ez egy Florence szám. Végezetül, most kezdtem írni egy személyes blogot, nézzetek be: majd máskor belinkelem, mert valaki rátalált a blogomra és nem szeretném, hogy a személyesre is rá találjon.:/
Jó olvasást!:) Berry<3

13.Fejezet
De jó. Lehet, hogy nem is hallotta. Megfordul, ezek szerint hallotta. Ebből baj lesz. Mit csináljak? Ha itt maradok, akkor tuti lelő, de ha megpróbálok elmenekülni, akkor is el tud találni. Ott van az utca sarok nem messze. Ha elég gyors vagyok, akkor befordulhatok és eltűnhetek mihamarabb. Megéri kockáztatni. Futás. Mintha puskából lőnének ki, úgy rohanok. Jó hasonlat, mert hallom, hogy egy golyó süvít el a fejem mellett.
Mint az őrült, úgy szaladok, menekülök a halál elől. Sikerül befordulnom a sarkon, de nem állok meg. Nem tudom követ e. Én csak futok. A szívem hevesen ver. Nem akarok meghalni. Csak ez lebeg a szemem előtt. Meglátom a metrót. Ez az. Közel a cél. Már csak odáig kell elszaladnom és ott vár a biztonság. Beérek  és lerohanok a mozgólépcsőn. Megtorpanok, lerakom a kutyámat és a térdemre támaszkodva kifújom magam. Ezt megúsztam. Nem sok híja volt, hogy ott hagyom a fogam. Ez is csak velem történhet meg. Jellemző. Egy héten belül kétszer is közel kerülök a halálhoz. Nem is akarok arra gondolni, hogy mi lett volna, ha eltalál. Lehet, hogy meghaltam volna. Nem hiszem, hogy követett, vagy ha igen, akkor szem elől tévesztett. Ki kéne hívni a rendőröket. Lemerültem, szóval ez most ugrik és amúgy sem tudom, hogy hol vagyok. Beszáguld a metró és kinyílnak az ajtók. Felszállunk. Levágom magam a legközelebbi ülésre. Nem sokan vannak a szerelvényen. Hirtelen megjelenik a pisztolyos pasi a mozgólépcső aljában. Körülnéz. Lejjebb csúszok az ülésen, de késő, kiszúr. Basszus, záródjon már be az ajtó. Felém rohan. A szívem ismét hevesen ver. Mikor már majdnem ideér, az ajtók becsukódnak és indulunk. Ismét megúsztam. Mázlim volt. A fickó egy ideig szalad a jármű mellett. Lassan telik az út. Nem tudok zenét hallgatni. Berobogunk a megállóba. A következőnél leszállok. Bambán nézem a várakozó utasokat. Nincsenek sokan. Vannak akik leszállnak, vannak akik fel. Hirtelen feltűnik egy fehér ruha. Térdig ér. A gazdája hosszú barna hajat visel. Ez Ő. Csak Ő lehet. Leszállt a kocsiról. Utána kell mennem. Felpattanok, de az ajtó az orrom előtt záródik be. Kétségbeesetten dörömbölni kezdek az ajtón, de a metró ezzel mit sem törődve tovább száguld. Ismét hagytam elmenni. Talán ha utána mentem volna megint. Nem. Ki kell vernem az ilyen gondolatokat a fejemből. Hülyeség az egész. Mégis mit gondoltam? Leszállok. Fel a külvilágba. Ki a sötét komor utcákra. Nem szabad rá gondolnom. Elkeserít a gondolat, hogy talán nem látom többé. Már megint jönnek ezek a hülye gondolatok. Ez nem én vagyok. Mi lett velem? Haza érek. Beosonok óvatosan. Már mindenki alszik. Nem tűnt fel a hiányom. Kiülök az ablakomba. Egyre csak arra gondolok, hogy vajon hol lehet most Ő, mit csinál, kivel van. Próbálom kiverni a fejemből, de valahogy nem megy.Most elkerültük egymást. Most nem volt szerencsém. Talán mégsem a sors akarta, hogy találkozzunk? Eddig nem tudtam milyen egyedül lenni. Sok ember vesz körül, de mégis magányosnak érzem magam, mert nincs mellettem az, akit én szeretném, hogy mellettem álljon...