7.Fejezet

Megérkezett a következő fejezet.:) Végre kiderül, hogy ki is a pszihopata. Kicsit szomorú és horrorisztikus hangulata van, hála az én drága Yvonne (figyelem, reklám következik: Ő csinálta a dizájnt:D) barátnőm őrült zenéinek. Ezt (és egy másik számot) hallgattam írás közben és hatással voltak rám. Még én sem tudom pontosan, hogy jó, vagy rossz fordulatot vegyen a történet, mindenesetre én elképzeltem Mátét öltönyben a temetésen. Írjatok kommentet, hogy rossz, vagy jó folytatás legyen. Aztán majd megfontolom, hogy mi is történik. Na itt a mostani zene és jó olvasást!:)

7.Fejezet
Ez az ember megőrült. Szép halál, egy őrült nyír ki. Most elvileg le kéne peregnie előttem az életemnek. De ez nem történik meg. Akkor lehet, hogy mégsem halok meg? Egyébként ez miért akar engem kinyírni? Mi baja van már megint? Azt hittem, hogy megbeszéltük. Úgy látszik, bekattant. Vagy mindig is őrült volt? Szerintem tuti. Ja egyébként közeledik felém. Bodza ugat. Asszem a családom is felébredt, legalább is remélem, mert még nem akarok meghalni. Hah, a villany felkapcsolódik a folyosón és lépteket hallok. Oda fordítom a fejem a "gyilkosomra" és épp le akar szúrni, de sikerül elugranom előle. Már nem vigyorog, hanem dühösen néz. Asszem kezdek félni. A szobám sarka felé hátrálok. Nem tudok megszólalni. Az ablakon hirtelen elkezd befújni a szél. Meglobogtatja a haját hátulról. Bedühödött. Tisztára, mint egy horror filmben. Kinyitja a száját és üvölt:
-Kinyírlak te szemét!-félelmetes, mint egy áldozatára üvöltő farkas. A szeme vérben úszik. Ez most nem viccel. Nem láttam még ilyennek, soha. Őszintén nem is hittem, hogy képes erre. Ez a néhány perc óráknak tűnik. Minden lelassul, mint egy filmben, már csak a zene hiányzik. Benyit anyám és sikít. Mindez másodpercek leforgása alatt történik. Megrémült. A félelem eltorzítja az arcát, de egyből kapcsol és mint az anya tigris, védelmezően elém ugrik. Így a következő szúrás az ő oldalát sebzi. Észvesztő sikoly. Ez anyám volt. Vérzik. Egy könnycsepp  gördül ki a szememből. Ezt követi millió. Elüvöltöm magam:
-Panna!-mintha álomból ébredne, földre ejti a véres kést. Majd a véres kezére pillant, aztán anyámra. Most eszmél rá, hogy mit tett. A földre rogy és sírni kezd. Eddigre már ideér apám és Mesi. Én anya mellet guggolok. Nem engedem el. Karomban tartom. A nővérem az egyetlen, aki képes értelmesen gondolkozni. A kezében a telefonja. Először a mentőket, majd a rendőröket tárcsázza. Apám anyára néz. Egy könnycseppet látok kiszaladni a szeméből, de többet nem. Ő erős. Tartja magát. Pannához rohan. lefogja, nehogy másban is kárt tegyen. Nem hallok semmit. Lüktet a fejem. Nagyon fáj. A karomra nézek. Ekkor veszem észre, hogy nem sikerült teljesen kivédenem az első szúrást, vérzik a karom. Homályosan látok. Émelygek. Talán most elájulok, nem tudom. Fáj a gyomrom. Hányingerem van. Ezek csak külsőségek. Amit a lelkemben érzek az kimondhatatlan. Nem tudom. Forog velem a szoba. Már jól látok és nem is vagyok annyira rosszul. Azt hiszem ez a sokk. Körül nézek. anya már nincs magánál. Apa még mindig Pannát fogja, aki most megint megőrült. Vérben úszik a szeme. Nincs magánál. Kiszabadul apa szorításából és a késhez nyúl. Mesinek sikerül elrúgnia. Lassítva zajlódik az egész jelenet a fejemben. Apa ismét megfogja a lányt. Már a nővérem is sír. Hirtelen a hold fényét szirénák veszik át. A sziréna világítja meg a könnyeket, a vért, a tajtékzó lányt. Betörik az ajtót. Hallom, ahogy felrohannak a lépcsőn egészen a szobámig. Elöl néhány rendőr. fegyverrel a kezükben. Átveszik a lányt. Apám is a földre rogy. Zokog. Eddig tudta tartani magát. Ezután jönnek a mentők. Engem arrébb löknek. Anyát hordágyra teszik. Nem hallok semmit. Valahogy nem érzékelem a külvilágot. Csak nézek bambán, mintha kívülről látnám. Ez nem is velem történik. Várom, hogy felébredjek. Nem álom. Már nem tudom, mi történik körülöttem. Elszáguld a mentő. Anyával. Őt viszik, semmi kétség. Nekem kéne ott lennem. Engem akart megölni. Nem őt. Miattam van. A rendőr autó is elszirénázik, Pannával a kocsiban. Apám berángat a kocsiba. Mesi rárakja a pórázt a kutyámra. Beülünk a kocsiba. Bodza az ölembe ugrik. Fogalmam sincs mi történik a kórházba vezető úton. Minden olyan zavaros. Csak azt tudom, hogy most ott maradt a szobám, üresen, a véres késsel és a rémes emlékekkel. Nem tudom, mi történt, amíg a kórházba értünk. Most itt vagyunk ülünk a székeken. Várunk. Ki tudja, mióta. Az időérzékem felmondta a szolgálatot. Anya a műtőben van. Apa idegesen járkál, fel alá a folyosón. Mesi a lábát rezgeti. Ő is ideges. Nem tudom, mi van anyával. Arra emlékszem, hogy mikor elém ugrott, annyit mondott, hogy "Szeretlek". Ez az aprócska szó jár a fejemben. Mi van, ha már soha többé nem tudom neki elmondani azt a sok mindent, ami most a fejemben jár. Nem hiszem, hogy meghal (a puszta gondolata is szörnyű, hogy ez megtörténhet), nem volt olyan a sebe. Nem értek hozzá, de most egy orvos lép ki a műtő ajtaján. Aggodalmas fejet vág. Apa odasiet hozzá és Mesi is felpattan. Csak én maradok a helyemen, ölemben zavartan ficánkoló kutyámmal. Nem tudom, mit mondott az orvos, de a nővérem sír. Nem tudom, hogy az örömtől, vagy a szomorúságtól...