15.Fejezet

Túl vagyunk a második héten és már elfáradtam, sajnos alig van időm olvasni, meg írni. Huh, most jut eszembe, hogy van egy új díjam, ezzel majd később foglalkozom. Na, most ígéretemet betartva megírtam a fejezetet. Ma van péntek 13-a és igazából semmi rossz nem történt, nem is nagyon hiszek ebben. A zene egy kedves nyári élményemre emlékeztet. Nagyon megszerettem, egy igazi klasszikus, Beatles.:) Jó olvasást!^-^

15.Fejezet
A szívem hevesen ver, amint meglátom. Hihetetlen, hogy az én sulimba fog járni. Ez felfoghatatlan. Talán véletlen? Nem hiszek a véletlenekben. Ennek így kellett történnie. Boldog vagyok. Mit mondjak neki? Oda menjek hozzá? Izgatott vagyok. Már várom, hogy vége legyen ennek a hosszas beszédnek. Nem tudok odafigyelni rá. Most valami egészen más köti le a figyelmemet.Az ünnepség nem akar véget érni. Pedig már nincs sok hátra, de nekem ez a kis idő is soknak tűnik. Idegesen nézegetem a karórámat fél percenként. Legyen már vége. Egyre csak arra koncentrálok, hogy ne tévesszem szem elől. Körülöttem mindenki lassan feláll. Nem tudom, hogy miért állnak, de én is így teszek. Felcsendül a Himnusz ismerős dallama és mindenki énekelni kezd. Már értem miért állunk. A Himnusz befejeztével az ünnepség is véget ér. Vége van. Mindenki elindul az osztályterme felé.Hatalmas káosz lesz és szem elől tévesztem Őt. Kétségbeesetten kezdek rohangálni az udvaron.A rengeteg szék között bóklászok. Tudom, hogy hülyeség az egész és igazából nem is értem magam, hogy mit is akarok neki mondani. Egyszerűn úgy érzem, hogy meg kell találnom. Semmi értelme nincs. Mégis mit gondolok? Mi lesz, ha megtalálom? Majd azt mondom, hogy "Szia, én vagyok a srác, a metróról. Emlékszel rám? Tudod én emlékszem rád és azóta is kereslek." Na ez az, amit tuti, hogy nem mondhatok. Meg sem fog ismerni. Lehet, hogy ő nem érez irántam semmit, végülis nem is ismer. Talán van is valakije. Egy ilyen lány mindig jár valakivel. Nem fog megismerni, ez biztos. Akkor mégis mit csinálok?  Hagynom kéne ezt az egészet. Az agyam azt mondja, hogy hagyjam a francba, viszont a szívem épp az ellenkezőjét. Kezd kiürülni az udvar, már alig kószál néhány elsős az udvaron. Már letettem arról, hogy beszéljek vele, nincs semmi értelme. Győzött a józan ész. A termünk felé veszem az irányt. Lassan lépdelek a bejárat felé. Valószínűleg már mindenki ott ül a padjában. Már biztosan elkezdték ezt a tájékoztatót, de nem nagyon izgat. Még mindig az udvaron vagyok. Nem értem be az épületbe. Új év kezdődik. Jövőre érettségi. Megrémiszt ez a gondolat. Nem tudom mit kezdjek az életemmel. A tanulással nincs gondom. Az épület ajtajához érek. Teljesen lefoglalnak a gondolataim és észre sem veszem, hogy valaki kilép az ajtón. Neki megyek és a földre esik. Mintha álomból riadnék, hirtelen visszatérek a valóságba. Ez az ütközés kizökkentett. Nem tudom, hogy kit löktem fel, de a kezemet nyújtom felé. Ránézek és nem hiszek a szememnek. Az eszednek tudsz parancsolni, de a szívednek nem. Hiába tettem le arról a gondolatról mindig, hogy megkeressem, a sors újra és újra összehoz minket. A lány akit fellöktem nem más, mint Ő. Elbűvölően rámosolygok. Ezt viszonozza és megszólal:
-Szia metrós fiú...