11.Fejezet

Könnyes búcsút kell most vennem tőletek, mert holnap cserkész táborba megyek és 19-én jövök csak haza. Ez alatt az idő alatt nem lesz új fejezet.:( Na szóval, ez a rész elég rövid lett, de azért remélem tetszeni fog. A zenét a HIMYM 7. évadának záró epizódjából szedtem. Imádom ezt a számot és mindig Robin és Barney különös szerelmére emlékeztet.:) Jó olvasást és viszlát 20-án!:)

11.Fejezet
Nem tudom, mit érzek. Pedig nem is ismerem. A közelsége nyugalommal tölt el. Nem éreztem még ilyet soha, egy lánnyal sem. Mégis mi ez? Talán ez lenne az a híres szerelem? Lehet. Meg kéne szólítani. De mit mondjak? Látom, hogy idegesen dobog a lábával. Nyugtalanul forgatja a fejét. Mégis mi van vele? Itt az alkalom. Kiveszem a fülest és hozzá fordulok.
-Szia, ööö valami baj van?-kérdezem, miközben ránézek. Ki veszi a fülest és felém fordítja a fejét.
-Aha-mondja idegesen. Ő is rám néz. Nem tudok megszólalni. Olyan gyönyörű a szeme. Varázslatos. Néhány percig nézem, aztán rájövök, hogy valamit kéne neki mondani. Ezért zavartan folytatom.
-És mi a baj?-kérdem egy elbűvölő mosoly kíséretében. Látom, hogy ő sem tud ellenállni ennek a mosolynak, de mégis máshogy hat rá.
-Az a helyzet, hogy egy kicsit klausztrofóbiás vagyok és metrózni sem szeretek, nyomaszt ez az egész, hogy a föld alatt vagyok.-már nem mosolyog,, hanem elhúzza a száját. Ez hihetetlen. Én is pont így érzem magam.
-Én sem szeretek metrózni, nyomaszt.-mondom neki, majd néhány perc csend után megszólalok:
-Mit hallgattál?-erre furán néz rám-Csak, izé, láttam, hogy füles volt a füledben.-magyarázkodok zavartan.
-Jaa. Taylor Swiftet, ő a kedvencem.-ismét mosolyog és rám néz.
-Hallgasd azt és az megnyugtat, én mindig a kedvencemet hallgatom, ha sokáig kell metróznom-nagyon szép ez a lány. Egyszerű, de mégis különleges.Azt hiszem kezdek beleszeretni. A hangja lágy. Bedugja a fülébe a fülest, majd az egyik felét kiveszi és felém fordul bájos mosolyával:
-Kéred?-azzal felém nyújtja az egyik fülest. Bólintok és elveszem. Beteszem a fülembe és megszólal Taylor.
Valami lassú szám megy. Így ülünk percekig. Nagyon jó így. Kellemes. Nem akarom, hogy véget érjen. Lassan a vállamra hajtja a fejét és ismét elfog az a különös bizsergés. Azt mondják, ez a szerelem. Nem tudom, mi ez, de az biztos, hogy valami különös. Felemelő érzés így lenni. Csak mi ketten és a zene. A fellegekben járok. Ezt az idilli pillanatot csak egy valami ronthatja el, a hangosbemondó. És meg is teszi. Nagyon sajnálom. Azt hiszem, ő is valahogy úgy érez, mint én. Felriad, mint egy édes álomból. Sajnos a hibát elhárították, így a metró újból elindul. A lány felemeli fejét a vállamról és kiveszi a fülest, én is így teszek és rá nézek.
-Leszállok-jelenti ki szomorúan. Azzal feláll. A jármű berobog a megállóba és lelassít, míg végül megáll. Ott áll az ajtóban. Még mindig megbűvöl. Kinyílnak az ajtók és eltűnik. A neve. Nem kérdeztem meg. Felpattanok és kirohanok. Éppen sikerül. Felpattanok a mozgólépcsőre és szaladok. Ki az épületből, az utcára. Sehol senki. Csalódottan leteszem kiskutyámat a földre. Hol lehet? Elkezd fújni a szél. Ott állok egyedül, hosszú percekig, mikor rádöbbenek, hogy talán  most hagytam elmenni életem szerelmét...